3. A Szentségimádás iskolája

Kedves Testvérek!

Buzdítok mindenkit a rendszeres Szentség-imádásra!

Egy kapcsolódó cikk a Família magazinból, amit ajánlok:

A Szentség-imádás iskolája (Szerző: Madocsai Bea Fotó: Kassányi Jenő)

Isten a szív csendjében beszél. Isten a csend barátja, és nekünk hallgatnunk kell őt, mert nem a mi szavaink számítanak, hanem az, amit ő mond nekünk” Teréz anya gondolata összefoglalja azt, ami az Emmánuel Közösség tagjait arra indítja, hogy egyénileg lehetőségeik szerint akár minden nap, hétfő esténként pedig közösen is Szentség-imádást tartsanak a budapesti Táltos utcai Szent Kereszt-templomban. Hiszen az imádságból, az imádásból, az adorációból fakad a közösség másik két alapkegyelme: az evangelizáció és a kompassió, azaz a testi-lelki szükséget szenvedőkkel való közösségvállalás és az irgalmas szeretet tettei.

Ha nem időzünk az Úr előtt, ha nem fürdőzünk az Ő jelenlétében és szeretetében, akkor elapad a szívünkben az öröm, s akkor nem leszünk hiteles hirdetői az örömhírnek. Ha nem hallgatjuk meg, amit mond nekünk, akkor a saját elképzeléseinket kezdjük megvalósítani, és nem az Ő országának építői leszünk.

Sokan a közösségbe kerülve fedezik fel a Szentség-imádás örömét, másokat pedig épp az vonz a közösséghez, hogy már megtapasztalták az imádásból fakadó kegyelmeket, és fontos nekik, hogy olyan közösséghez tartozzanak, ahol ebből forrásozik minden.

“Engem a béke érzése vonzott az Oltáriszentség közelébe. Először csak ott akartam lenni a templom csendességében. Úgy éreztem, kimerültségem,  békétlenségem csökken, ha időt szánok az imádságra. Nem voltam kezdetben tisztában azzal, hogy mitől több a Szentség-imádás az imádságnál. Aztán egyre többször éreztem a feltöltődésre való igényt. Belső késztetésem az Emmánuel Közösség megismerésével vált tudatossá” vallja Maja, a közösség egyik tagja.

Edit így számol be tapasztalatáról: “Nagy vágyam teljesült, amikor évekkel ezelőtt eljutottam az Emmánuel Közösség lelkigyakorlatainak helyszínére, Paray-le-Monialba, abba a kis városba, ahol az Úr Jézus Alacoque Szent Margitnak szíve végtelen szeretetéről beszélt, és arról a fájdalomról, hogy az emberek elhanyagolják Őt. Abban a kis kolostorban ma is zarándokok százai imádkoznak a kitett Oltáriszentség előtt.
Késő este volt, az esti program 11 órakor ért véget, több napja nem aludtam ki magam, nagyon fáradt voltam, de mindenféleképpen szerettem volna az Oltáriszentség előtt imádkozni. Mindig rengeteg erőt merítek az Úr előtti imából, de ezen az estén annyira fáradt voltam, hogy nem tudtam figyelni az Úrra. Mivel még el is szundítottam, úgy döntöttem, hogy jobb, ha elmegyek aludni. Mielőtt kiléptem a kápolna kapuján, visszafordultam, hogy bocsánatot kérjek, amiért egy órát sem tudok vele virrasztani. Ekkor a szívemben meghallottam egy mondatot: Maradj velem! Nagyon erős volt ez a hívás, de mivel egyszer már elaludtam, úgy véltem, nincs értelme maradni.
Mondtam is az Úrnak, de ő megint kérte: Maradj velem! Tovább próbálkoztam: Jézus, nézd, mennyien vannak itt, zsúfolásig tele van a kápolna. De ő újra csak azt mondta: Maradj velem! A hangjában nagy volt a magányosságból fakadó vágy. Szinte könyörgött, hogy maradjak Vele. Maradtam, sőt beljebb mentem, és nagyon hosszú időn keresztül ott voltam. Nem aludtam el. És akkor megértettem, hogy nélkülem, az én szeretetem és jelenlétem nélkül ő magányos. Megértettem, mennyire szeret, mennyire vágyakozik arra, hogy időt töltsek vele. De az is bizonyos, hogy ez a hívás nemcsak nekem szól, hanem mindannyiunknak! Az Úr nem tömegben gondolkodik, hanem bennünk, személyekben. Neki nem imádkozó tömeg kell, hanem én és mindenki, akit megteremtett. Ebben az imában megéreztem, mit jelent szívének szeretete: nagyon vágyik rám – az Isten az emberre.
Azóta igyekszem minden alkalmat megragadni, hogy Vele találkozhassam a Szentség-imádásban. Nem zavar, ha fáradt vagyok, ha kevés az időm, ha a hangulatom rossz. Az sem zavar, ha elkalandozik a figyelmem, vagy ha nincsenek magvas gondolataim. Hiszen Őt sem zavarja. Egyszerűen ketten vagyunk, és ez pont elég.”

Az Oltáriszentség előtt sokszor nem tudjuk, hogyan viselkedjünk, mert a világ ma azt sugallja, hogy a semmittevés, időpocsékolás, szemben a hasznot hajtó tevékenykedéssel. Pedig – Varga László szavaival – a legnagyobb dolgok akkor történnek, amikor igazából nem csinálunk semmit, hanem csak megpróbálunk teljesen belehelyezkedni Isten jelenlétébe. Ezt a tapasztalatát igyekszik az Emmánuel Közösség az Eucharisztia Évében megosztani másokkal már több országban is, ahol a szentségimádás iskolája címmel tizenkét alkalomból álló sorozatot tart a templomokban, s várhatóan nemsokára Magyarországon is.