11. Egyedül, csendben…

Az előző buzdításban Boldog II. János Pál tanítását és tanúságtételét idéztük, tegyünk most egy kiemelő ismétlést:

„Jó Nála lenni, a keblére hajolni, mint a szeretett tanítvány (vö. Jn 13,25), érezni az ő szívének végtelen szeretetét. Ha a kereszténységnek a mi korunkban elsősorban „az imádság művészetében” kell különböznie másoktól, ugye érezzük sürgető szükségét, hogy hosszasabban elidőzzünk lelki társalgásban, csöndes imádásban, szeretetünket kifejezve a Legszentebb Szentségben jelenlévő Krisztusnál?

Drága testvéreim, hányszor, de hányszor tapasztaltam ezt, és mindig erőt, vigasztalást és segítséget találtam!
Amikor bennünk is megérlelődnek ezek az érzések, gondolatok, tapasztalatok és elhatároznánk, hogy hűségesen és rendszeresen időt szánunk Eucharisztia imádásra, komoly akadályokba ütközünk, az alábbi kettőbe bizonyosan:
– Nincs erre mégsem szükségünk, főképpen rendszeresen.
– ….mert családosként, világiként ez már túl nagy igényt jelent – nem szabad ennyire elrugaszkodni a valóságtól. Ez csak a papoknak, szerzeteseknek adatott rendszeres erőforrás, ennek megvan a maga oka, aki nem azt az utat választotta, az akarjon ilyen lelki igényeket táplálni magában…

Ez bizonyosan nem a SzentLélek szava bennünk. Krisztus mindannyiunk életének a megszentelője, és mindannyiunkat meghívott a vele való mind szorosabb közösségbe, azaz az életszentségre. Életünk legfőbb Szentsége éppen Jézus szentségi jelenléte az életünkben. Az, hogy milyen életállapotban vagyunk és mely hivatásra kaptunk meghívást, mindezt nem befolyásolja. Jézus egyik legradikálisabb és legobjektívebb jelenléte az Eucharisztiában való szentségi jelenléte és cselekvése.

Nem fogunk könnyen találni erre lehetőséget, szinte erőn felüli akadályokba ütközünk legfőként ezen a téren.
Ugyanis ha körültekintünk, hogy e fontos erőforrásra, a Szentség eucharisztikus imádására mikor és hol van lehetőségünk, elszomorítóan kevés alkalmat fogunk erre találni, annak ellenére, hogy lehet, hogy 5-6 templom, vagy kápolna is a környékünkön van, ahol elzártan a tabernákulumban ott van a Szentség, de számukra elérhetetlenül.
Ha nagy ritkán (havonta, vagy ennél ritkábban) lehetőség nyílik erre, mert ekkor nyitva a templom, jobb esetben az Oltáriszentséget is kitételre kerül (szemtől szembe), akkor mindenre van lehetőség, de nem a csendes imádásra. Tele tűzdeljük imádságokkal, énekekkel, mindenféle hangos ájtatosságokkal. Mint egy kötelező programot megszervezünk, ezzel teljesítettük ezt is. Persze a közösségi Szentség-imádásnak ez a helye, hangos és közös elmélkedések mellett, közösségben való ünnepléssel. Csakhogy ezzel nem zárulhatna le. De sajnos lezárul. Egyéni csendes alkalmaink nincsenek és főképpen rendszeresen nincsenek.

Papjaink ezt nem érzékelik, jobb esetben azért mert naponta gyakorolják, nem feltétlenül templomhoz kötve a Szentség-imádást, bár éppen ez kellene, hogy fellobbantsa bennük a vágyat, hogy minél többen, minél rendszeresebben és több időt tudjanak Szentség-jelenlétében tölteni. Pontosítom az ellentmondást: azok a papok, akik maguk is rendszeres szentség imádás gyakorlói, nagyon is érzékelik és tesznek is ezért. Lásd Varga László atya tanúságtételét.

Biatorbágyon jelenleg a Gizella otthon kápolnájában van hetente 1 vagy akár 1,5 órára lehetőség erre, de csak azok számára, akik 20-21:30, szerdánként betudják illeszteni az életükbe (fektetés és egyebek mellett).
Tehát nem egyszerű az igényre adott gyakorlati válasz. Ezért sem véletlen, hogy azokon a plébániákon, ahol a hívek számára megnyílt a rendszeres Szentség-imádás (akár örök – azaz heti 168 órás szentségimádás), ott sok helyen egy kis Szentség-imádó kápolnát alakítottak ki, amely nyitva marad, a Szentség állandó kitétele mellett. Egy 8-10 m2 amit egyszerűbb fűteni, kinyitni és zárni, a rendszeres látogatók számára bejutási lehetőséget biztosítva, legye az este 22 óra, akár hétfőn, kedden, vagy pénteken. Nem kikötve azt sem, hogy meddig maradhatsz, mert ha egy egész éjszakát szeretnél a Szentség-jelenlétében tölteni (ébren, vagy bóbiskolva) megteheted.