Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus 2020

A NEK története

A XIX. század közepe táján megfigyelhető az európai országokban, és főként Franciaországban, hogy rendkívüli fejlődésnek indulnak az Eucharisztia tiszteletének előmozdítását célzó kezdeményezések. Az eucharisztikus lelkiség e megújulása, mintegy a janzenista szigor és az ancien régime elbukását és az ipari forradalmat követő társadalmi változások ellenhatásaként a középpontba a szentségimádást és a Jézus Krisztussal, az Oltáriszentségben elrejtőző Istennel való kiengesztelődést helyezte, akit „meggyaláztak a gőgösök és figyelmen kívül hagytak a közhatalom birtokosai, akik a társadalom elvilágiasítását tűzték zászlajukra.”(R. Aubert, Az Eucharisztikus Kongresszusok XIII. Leótól VI. Pálig, in Concilium 1, 1960, p. 118.)

Ebben a történelmi kontextusban születik meg nem sokkal 1870 után az eucharisztikus kongresszusok műve. Ennek létrejöttében a kulcsszerep egy világi hívő asszony, Émilie-Marie Tamisier (1834-1910) kitartásáé, aki Szent Pier Giuliano Eymard (1811-1868) és Antoine Chevrier (1826-1879) tanítványa volt és akit Gaston de Ségur püspök (1820-1880) is támogatott, aki Franciaországban az eucharisztikus lelkiség apostola, a szigorú katolicizmus kiemelkedő képviselője volt.

A cél abban állt, hogy a legszentebb Oltáriszentség tiszteletét egyesítsék nagy létszámú eseményekkel, s így tegyék érzékennyé az embereket az eucharisztikus „jelenlét” iránt, s egyúttal felmutassák a katolikusok számára, hogy milyen sokan vannak és milyen erősek. E tervek ugyanakkor igen nehezen tűntek kivitelezhetőnek azok miatt a feszültségek miatt, amelyek az Egyház és a francia kormányok viszonyát jellemezték. Az észak-franciaországi hívek jóvoltából azonban, ahol az eucharisztikus egyesületek virágzásnak indultak, 1881 júniusában megtartották az első eucharisztikus kongresszust, Lille városában. A francia és a belga híveken kívül nyolc országból érkeztek ekkor küldöttségek. A szervezők ekkor úgy döntöttek, hogy bizottságot alapítanak, a mozgalom folytonosságának biztosítására, és megtervezték a jövőbeni kongresszusok kereteit, amelyek előadásokat, beszámolókat, istentiszteleti eseményeket és záró körmenetet tartalmaztak.

Egy évvel később a második kongresszust Avignonban tartották meg, a Pénitents-Gris (‘szürke bűnbánók’) Testvériségének tevékeny támogatásának köszönhetően. 1883-ban Doutreloux Liège-i érsek látta vendégül a kongresszus résztvevőit, és a belga városban végre meg lehetett tartani az ünnepélyes körmenetet, amely a szervezők szándéka szerint az Eucharisztia tiszteletének társadalmi méretekben is látható jele lett.

A negyedik kongresszust Fribourg városában rendezték meg, Svájcban, 1885-ben, Mermillod püspök vezetésével, aki ezután az Állandó Bizottság elnöke lett. Ezután a kongresszusok visszatértek Franciaországba: Tolouse-ba (1886) majd Párizsba (1888), majd ismét Belgium lett a helyszíne (Antwerpen 1890).

XIII. Leó pápa kérésének megfelelően, aki úgy tekintett az Eucharisztiára, mint a katolikus egység rítusokon átívelő helyreállításának szentségére, a nyolcadik kongresszus Jeruzsálemben zajlott, 1893-ban. A Pápa e kongresszuson Langénieux bíboros, mint legátus által képviseltette magát, jelezve, hogy az esemény milyen jelentőséggel bír egységtörekvéseiben.

X. Piusz, „az Eucharisztia pápája” megválasztása új szakaszt nyitott az eucharisztikus kongresszusok történetében. Miközben egyre nagyobb számú hívő vesz rajtuk részt kiemelve e kongresszusok nemzetközi jellegét, az eucharisztikus mozgalom mind jobban összekapcsolódik az ekkor születőfélben lévő liturgikus mozgalommal is.

Éppen e két mozgalom találkozása emeli ki az alapvető kapcsolatot az Egyház és az Eucharisztia között, előtérbe állítva a „tevékeny részvétel” eszményét, amelyet X. Piusz pápa Inter sollicitudines kezdetű motu propriója (1903) hangsúlyoz hiteles ekkleziológiai alapelvként. Ugyancsak az eucharisztikus kongresszusok lesznek azok, amelyek illusztrálják és támogatják a gyakori szentáldozásra és az elsőáldozásra vonatkozó pápai dokumentumokat.Az első tizenöt eucharisztikus kongresszus francia nyelvű országokban zajlott, ám ezután, 1905-ben X. Piusz Rómába hívta azt egybe. Tournai (1906) után pedig három olyan várost választott helyszínül, amelyek protestáns többségű államokban helyezkedtek el: Metz, amely akkor Németországhoz tartozott (1907), London (1908) és Köln (1909).

1910-ben a kongresszus átkelt az óceánon, és Montréalban, Kanadában szervezték meg. Miközben egyre nőtt a külföldi küldöttségek jelentősége, a madridi (1911) és főként a bécsi (1912) kongresszusokon a közvéleményre erős hatást gyakoroltak a hatalmas méretű ünnepek és főként az impozáns eucharisztikus körmenetek.

Az első világháború után a hagyomány a római kongresszussal (1922) folytatódott, XI. Piusz pápasága idején. Innentől kezdve, a két világháború közötti időszakban a kongresszusok nem foglalkoztak többé a „laikus” államokkal szembeni követelésekkel, sokkal inkább a keresztény misztériumba vetett hitről tett pozitív tanúságtételt helyezték előtérbe.

A II. világháború utáni időszakban az eucharisztikus kongresszusok és a liturgikus mozgalom közötti kapcsolat elkezdi megteremni gyümölcseit, amennyiben a rendezvények középpontjában mindinkább a szentmise áll. Az Egyház új korszaka a müncheni kongresszuson (1960) érik be, ahol hála Doepfner bíborosnak és a figyelmes teológusok egy csoportjának az Eucharisztia tiszteletének minden megnyilvánulása a szentmiseáldozattal kapcsolatban nyer értelmet.

Ezen túlmenően, az eucharisztikus kongresszusok kiindulásának teológiai elveit felfrissítve J.A. Jungmann atya azt javasolta, hogy ezeket a rendezvényeket, amelyeknek csúcspontja a pápai legátus által celebrált szentmise, „Statio Orbis”-ként értelmezzék, vagyis „olyan állomásként, ahol egy közösség imára és elkötelezettsége megújítására hívja fel az egyetemes Egyházat”, utalva a „Statio Orbis” római szokására. Az eucharisztikus kongresszusokat így teljes mértékben integrálták a II. Vatikáni Zsinat liturgikus, teológiai és lelki megújulásának folyamatába, és új arculatukat rögzítette a De sacra communione et de cultu mysterii eucharistici extra Missam című 1973-as római szertartáskönyv (109-111.sz.).

A Zsinat utáni időszakban az eucharisztikus kongresszusok Bombaytől (1964) Bogotáig (1968), Melbourne-től (1972) Philadelphiáig (1976) és Lourdes-ig (1981) egyre inkább megnyílnak a világ örömei, fájdalmai, reményei és szükségei felé, és az Eucharisztiából kiindulva felajánlják hozzájárulásukat az emberibb és igazságosabb társadalom kialakításához.

A család, a béke és a szabadság egyetemes értékei, valamint az új evangelizáció szükségessége áll az eucharisztikus kongresszusok középpontjában, amelyek Nairobitól (1985) bejárják a világot Québecig (2008), olyan példaértékű kongresszusokon át, mint Szöul (Korea, 1989), Sevilla (Spanyolország, 1993), Wrocław (Lengyelország, 1997), Róma (2000. jubileumi szentév), Guadalajara (Mexikó, 2004), Québec (Kanada, 2008), Dublin (Írország, 2012). A legutóbbi kongresszuson (Cebu, Fülöp-szigetek, 2016) nagy erővel került előtérbe a kapcsolat az Eucharisztia és az Egyház küldetése között.

forrás: iec2020.hu
©2017-2018 NEK Titkárság I 1064 Budapest, Vörösmarty utca 40. I titkarsag@iec2020.hu